A rádióhullámok eredhetnek égitestekből is, de a mesterségesen keltett rádióhullámokat antennák sugározzák ki. A rádióhullámok terjedése a modern technikában nagy szerepet játszik. Legfontosabb alkalmazási területe a vezeték nélküli hírközlés különböző módjai (távíró, telefon, műsoradás, képtávíró, televízió), a rádió helymeghatározás, a rádiónavigáció, a rádió távmérés, a rádió mélységmérés, a távvezérlés, stb. Minden rádió összeköttetés legalább három fő részből áll: adóból, közvetítő közegből és vevőből. Hullámterjedésen a rádió adóállomás antennája által kisugárzott elektromágneses hullámok közvetítő közegben történő haladását értik, tágabb értelemben azonban magában foglalja az adó- és vevőantenna sugárzási tulajdonságait is.

A szorosabb értelemben vett hullámterjedés legfontosabb típusai a következők: szabadtéri terjedés, a hullámok törése (refrakció), visszaverődése (reflexió), interferenciája, elhajlása (diffrakció), elnyelése (abszorpció) és szóródása (scatter). A hullámterjedés a közvetítő- és határközegek tulajdonságaitól, a hullámjellemzőktől is függ, valamint helyi és időbeli változásoknak van kitéve.

A hullámterjedés legegyszerűbb esete a szabadtéri terjedés, amikor a teljesítménysűrűség a távolság négyzetével, illetve a térerősség a távolsággal fordított arányban csökken. Ez gyakorlatilag csak ideális esetre vonatkozik, amikor a légkör abszorpciós (elnyelés) veszteséget nem okoz. Ez azonban a rövidebb mikrohullámoknál nem áll fenn, melyeknél az eső, köd és a légkör abszorpciós vonalai jelentős csillapítást okozhatnak. Rendszerint azonban a föld két pontja között kell rádió-összeköttetést létesíteni. Ilyenkor a terjedést az alábbi körülmények módosítják: a föld véges vezetőképessége által okozott csillapítás, a föld görbültségének és a hegységeknek a hatása, a föld felületéről való visszaverődés hatása, a légkör vál- tozó törésmutatójának és végül, de nem utolsósor- ban a magas légkör ionizált rétegeinek hatása. Ezek a körülmények lényegesen módosíthatják a hullámterjedést, többnyire hátrányosan, de egyes esetekben előnyösen. A hátrányosak között a legjelentősebb az elhalkulás („fading”) amelynek két fő fajtáját különböztetjük meg aszerint, hogy az előidéző ok a közvetlen térerősség-összetevő csillapítása (csillapítás-elhalkulás), vagy több térerősség- összetevő csillapítása (interferencia-elhalkulás).


Csillapítási-elhalkulás


A szubsztandard terjedési viszonyoktól és a következtükben esetleg fellépő elhalkulási veszteségektől függetlenül sokszor a hullámnyaláb kisebb-nagyobb részének defókuszolása vagy irányváltozása idézi elő. A csillapítás-elhalkulások különböző lehetséges okai:

a) magas inverziós rétegen bekövetkező részleges visszaverődés,
b) felületi inverziós réteg hatására kialakuló légköri hullámvezető (az inverziós réteget szárazföld felett derült időben a talaj éjszakai lehűlése; tenger fölött pedig a hidegebb víz felett elhaladó melegebb, száraz levegőtömeg hozza létre),
c) a közvetlen hullám csillapítása szubsztandard terjedési viszonyok hatására bekövetkező elhajlás miatt,
d) légköri csapadékok okozta csillapítás.


Interferencia-elhalkulás


Az adóból kisugárzott hullámok néha különböző utakon érik el a vevőt. A vett jel ilyenkor a különböző utakat megtett összetevőknek az antennák irányhatása alapján kiadódó eredője. Az időjárási viszonyok változása közben változnak az úthosszak és velük együtt az összetevők közötti fáziskülönbségek is. Ezek az elhalkulások elég gyakran szelektív jellegűek, vagyis csak bizonyos szélességű frekvenciasávban tapasztalhatók. Ez a
szelektivitás annál határozottabb, mennél nagyobbak az útkülönbségek. Ezek a következők:

e) talaj-visszaverődés,
f) magas fekvésű inverziós rétegeken bekövetkező visszaverődés,
g) magas fekvésű inverziós réteg hatására fellépő többszörös terjedési utak,
h) a tulajdonképpeni többszörös terjedési utaktól függetlenül többszörös terjedési módusok is lehetségesek, ha a légkörben hullámvezető alakul ki. E módusok száma annál nagyon, minél kisebb az alkalmazott hullámhossz a légköri hullámvezető határhullámhosszához képest. Mindegyik módus más és más sugárzási szögnek felel meg, ez magyarázza meg a fáziseltolásokat.


A hullámtér tartományai


Az adóantennát körülvevő teret több tartományra osztották, bár az egyes tartományok határait nem lehet pontosan rögzíteni. Szabad térben az antenna körül két tartomány van: a mágneses tér és a sugárzó tér. Az első az antenna közvetlen közelében van és közeltérnek is nevezik. Ennél a térerősség összetevők a távolság négyzetével és köbével fordítva arányosak. A sugárzó térben – amelyet távoltérnek is neveznek – a térerősség összetevők a távolsággal fordítva arányosak. A mágneses tér külső határa ott van, ahol a mágneses térerősség elhanyagolható a sugárzó térerősséghez képest. Ez néhány hullámhossz távolságnál következik be. A sugárzó tér kiterjedése a szabad tér minden irányába végtelen.

Föld jelenléte esetén a közvetlen és a földről visszavert hullám egymással interferál mindkét tartományban, ebben az esetben interferencia tartományról beszélünk, amely jóval nagyobb kiterjedésű, mint a mágneses tér tartománya és közelítőleg a rádió horizonttal esik egybe. A rádió horizonton túli tartomány a diffrakciós tartomány, melybe a sugarak nem közvetlenül, hanem elhajlás révén jutnak el. A diffrakciós tartomány két részre különül. A közvetlenül a rádió horizont előtti és a közvetlen utána levő az exponenciális tartomány, mivel itt a rádióhullámok csillapítása közelítőleg exponenciális törvény szerint következik be. A másik a turbulens tartomány, mely az exponenciális tartományon túl helyezkedik el és amelyben a diffrakciótól eltérő jelenségek is felléphetnek. E tartományban a térerősség sokkal gyorsabban csökken annál, mint ami a diffrakció elméletből következik.


Elektromágneses hullámok és sugarak


A rádióhullámok terjedésének mechanizmusát a hullám- és a sugárelmélet alapján lehet tárgyalni. Az előbbi általánosabb és a Maxwell-egyenletekből indul ki, az utóbbi a geometria optikai törvényeit alkalmazza. A rádióhullámot az elektromos és mágneses tér folytonos egymásba alakulása jellemzi, a kétféle térerősség energiája egyenlő mennyiségben van jelen és együtt alkotják a hullámot. A bármely árammal átjárt vezető körül megjelenő elektromágneses tér sugár irányban terjed meghatározott sebességgel és minél messzebb távolodik a vezetőtől, annál gyengébb lesz. Ez a tér a hanggal ellentétben nem igényel közvetítő közeget (pl. világűri terjedés).
Abban az esetben, ha a terjedés szabad térben történik, a hullám terjedési sebessége és hullámhossza változatlan marad. Anyag jelenléte megváltoztatja a hullám terjedésének irányát, sebességét és egyéb jellemzőit. A föld felülete – mint görbe határközeg – visszaveri és szétszórja a rádióhullámokat. A hullámelmélet mindezen tényezőket figyelembe veszi, míg a sugárelmélet nem. Óvakodni kell attól, hogy a sugárelméletet olyan esetekben is alkalmazzuk, ahol esetleg nem érvényes.

Minden körsugárzó (egyenletes irányjelleggörbéjű – ld. később) antenna az energiája egy részét a földfelület mentén, másik részét pedig különböző magassági szögekben sugározza ki. A földfelület mentén kisugárzott energia ún. talajhullámok vagy felületi hullámok, a ferde szögekben felfelé kisugárzott energia pedig ún. térhullámok alakjában terjed.
Egy adóantenna által kisugárzott rádióhullámok terjedése attól függ, hogy milyen frekvenciájú hullámról van szó. 30 MHz alatt a felületi- és térhullám, míg 100 MHz felett a közvetlen, reflektált és troposzferikus hullám dominál. 30 és 100 MHz között mindegyik hullám fellép.

Az adóantenna által kisugárzott hullámok három csoportba oszthatók: közvetlen, visszavert és felületi hullám. A két első összegét térhullámnak nevezik. A közvetlen hullám a kisugárzott energia azon részét tartalmazza, amely közvetlen egyenes úton halad a vevőantennához. A közvetlen hullám a föld felületétől függetlenül terjed. A visszavert (reflektált) hullámoknak négy fajtája van: földről visszavert, ionoszferikus, troposzferikus és atmoszferikus hullám. A földről visszavert hullám az energia ama részét tartalmazza, amely közvetlen úton, egyenes vonalban halad a föld felületéig, ott visszaverődik és úgy jut egyenes úton a vevőantennához. A felületi hullám, más szóval talajhullám a kisugárzott energia azon részét tartalmazza, amely a föld felülete mentén a föld görbületét követve terjed. Ezt a hullámot a föld jelenléte idézi elő, és nem magyarázható meg a geometria optikai törvényeivel, vagy a sugárelmélettel.
A 3 MHz alatti és a 30 MHz feletti hullámok (ez utóbbiak az interferencia tartományon belül) főleg felületi hullámok formájában terjednek. A felületi és a térhullám szerepe viszonylag jelentéktelen 100 MHz felett. A térhullám energiájának egy része visszaverődhet a troposzférában, vagy ionoszférában. Az ionoszferikus hullámot az ionoszféra visszaverése idézi elő. A 60 MHz feletti hullámok ritkán terjednek az ionoszféra közvetítésével. A troposzferikus hullámot a troposzféra törésmutatójának változásai idézik elő. Atmoszferikus hullámnak azt a hullámot nevezik, amelyet nem az atmoszféra normális törése, hanem egyéb sajátosságai idéznek elő. E hullámok jelentősége azonban nem nagy.

Összefoglalva tehát a rádióhullámok terjedhetnek a Föld felülete mentén, a levegőben, ill. visszaverődve a Föld felületén vagy a nem egyenlő törésmutatójú légrétegek határfelületén. A felületi hullámok a talaj okozta veszteségek miatt csillapodnak. A csillapodás mértéke függ a hullámhossztól. Felületi terjedés révén kb. 500 hullámhossznyi sáv hidalható át, tehát hosszúhullámokkal még kétezer kilométer is, de középhullámokkal csak néhány száz kilométer. Így a horizontig létesíthető rádióösszeköttetés. A horizont távolsága nő az antennamagassággal. A rövidhullámok az ionoszféra magasabb rétegein visszaverődnek, és ilyen módon igen nagy távolságok hidalhatók át velük. Ha a rádióhullámok a Föld felülete mentén is és az ionoszférán is visszaverődnek, akkor előfordulhat, hogy egy helyen ismét összetalálkoznak és gyengítik egymást (fading, lásd később). Az ultrarövid hullámok lényegileg kizárólag egyenes mentén terjednek, csak kis körzetet fognak át, azaz hatótávolságuk kicsi. Ugyanakkor a légköri és egyéb villamos zavarokra nem érzékenyek, továbbá az ultrarövid hullámsávban a mai adóállomások sokszorosa is elhelyezhető. Talajmenti terjedésük igen veszteséges volna, ezért nagyobb távolságokra csak felemelt antennákkal sugározhatók. A mikrohullámok terjedése is lényegében egyenes vonalú.


Terjedés szabad térben


A hullámterjedés megismerésénél célszerű a legegyszerűbb közegben, a szabad térben (vákuum) történő hullámterjedésből kiindulni. Feltételezzük, hogy a tér homogén izotrop vezető adott áramsűrűséggel, térbeli töltéseloszlás nélkül.

A közvetítő közeg tehát:

- mind mágnesesen, mind elektromosan izotropikus, azaz valamennyi irányban azonos tulajdonságokkal bír.
- jellemzői a mágneses permeabilitás (μ) és a dielektromos állandó (ε).
- elektromosan semleges, úgyhogy térbeli töltések nincsenek, azaz a térbeli töltéssűrűség zérus.
- elektromosan vezet, azaz az áramsűrűség nem zérus.

A bevezetőben említett J. C. Maxwell-ről elnevezett egyenletek a vezetési áram (i) és az eltolási áram (ε ∂Et ) együttesen mágneses teret (H) ébresztenek. A második egyenlet pedig azt jelenti, hogy ezen mágneses tér változása elektromos teret (E) létesít.

A hullámok terjedésénél kétféle sebességet kell megkülönböztetnünk. Az egyik a fázissebesség (v), amely alatt a kérdéses közegben a hullámhegyek, illetve –völgyek terjedési
sebességét értjük. v=c/n, ahol n= εμ a kérdéses közeg törésmutatója. Ha ez a törésmutató
kisebb mint 1, akkor a fázissebesség nagyobb a fény terjedési sebességénél, azaz n<1 esetén a szabad térhez képest a hullámhossz megnő. Az előbbi megállapítás látszólag ellentmond a relativitáselméletnek, azonban a v fázissebesség nem az energia továbbítási sebessége. Az energiatovábbítás ugyanis a csoportsebességgel (Vcs) történik. A csoportsebesség: Vcs = cn. Szabad térben azonban ε = 1 és μ = 1, azaz n = 1. Tehát Vcs= v = c.


Hullámterjedés gömb alakú földfelület felett


Homogén közegben a rádióhullámok egyenes vonalban terjednek. Ha a felszínen valamilyen akadály van, vagy egyszerűen a föld görbültsége akadályozza a terjedést, akkor a hullámok elhajlás (diffrakció) útján is célhoz juthatnak, bár esetleg csak igen kis térerősséget hoznak létre. Az elhajlás annál kevésbé érvényesül, minél rövidebb a hullám. Ultrarövid- és mikrohullámoknál elhajlás alig következik be.
A föld görbültségének hatása az ultrarövid- és mikrohullámok terjedésénél háromféle módon érvényesül. Először korlátozza az optikai látótávolságot, amely az adó- és vevőantenna magasságától függ: az adó- illetve vevőantenna magassága – méterben értendő, de az eredményt kilométerben kapjuk. A görbült földfelület feletti terjedésnél optikai horizont előtti és utáni tartományt különböztetünk meg. Másodszor az optikai látótávolságon belül megváltoztatja a reflexiós jelenségeket. Gömb alakú földfelület esetén nagyobb adó- és vevőantenna ma- gasságok mellett állnak elő ugyanazon viszonyok, mint sík földfelület esetén. Ezért bevezették az ún. vonatkoztatási antennamagasság fogalmát, melynek segítségével a sík földre levezetett képletek minden további nélkül alkalmazhatók. Görbült föld esetén a közvetlen és a földről visszavert hullám Δr útkülönbsége eltér a sík földnél lévő értéktől, és megváltoznak az interferencia viszonyok is. A reflektált sugár is erősebben széttart, azaz Ψ’>Ψ ezért a sík földre levezetett reflexiós tényezőt megszorozzák az ún. divergencia tényezővel. Harmadszor gömb alakú földfelület esetén a hullámok az optikai látótávolságon túl is terjednek, részben a felületi hullámként az atmoszferikus törés, részben szórás következtében.

A Föld felszíne feletti magasság növekedésével csökken a törésmutató értéke, mivel csökken a nyomás és a vízgőz tartalom. A korábban már említett n=c/v képlet alapján ebből az következik, hogy a v fázissebesség felfelé haladva növekszik. Ultrarövid-hullámoknál (30 MHz felett) általában horizontális terjedéssel számolunk. Mivel a törésmutató a földtől felfelé távolodva csökken, a sugár a föld felé elhajlik. A rövidhullámoknál hasonló jelenség lép fel az ionoszférában, csak még sokkal nagyobb a sugarak elhajlása.

A felületi hullámok tehát a Föld görbületét követve terjednek. Ilyen terjedés csak függőleges polarizációjú hullámok2 mellett lehetséges. Függőleges antenna esetén a földben pozitív tükörkép keletkezik, melyben azonos fázisú áram folyik, mint a tényleges antennában, ami kétszeres térerősséget létesít. Vízszintes antennánál negatív tükörkép keletkezik, ami a föld felszínén a térerősséget kioltja. Ezért felületi ellátáshoz csak függőlegesen polarizált hullámok használhatók.
Ideális esetben a föld vezetőképessége végtelen, ami az antenna közvetlen közelében megfelelő földhálózattal megközelíthető. Ha a talaj vezetőképessége véges értékű, a terjedés veszteséges lesz és az adóantennától távol kisebb térerősséget kapunk annál, amely ideális föld esetén lépne fel. A terjedési csillapítás annál nagyobb, minél kisebb a föld vezetőképessége.
A felületi hullámterjedés feltételei hosszú- és középhullámoknál megvannak, mert ebben a hullámtartományban a föld által okozott terjedési csillapítás nem túl nagy. Ezzel szemben az ultrarövid hullámok már aránylag rövid távolságoknál is jelentősen csillapodnak. A felületi hullámoknál a hullámhossz csökkenésével rohamosan nő a csillapítás. A földfelületet ugyancsak a hullámhossztól függő távolságban tekinthetjük csak síknak: hosszú- és középhullámok esetén kb. 100km-ig, rövidhullámoknál kb. 50 km-ig, ultrarövid hullámoknál kb. 10 km-ig, mikrohullámoknál kb. 5 km-ig.


Terepviszonyok hatása a hullámterjedésre


A terepviszonyok az ultrarövid- és mikrohullámok terjedését kétféle módon befolyásolják: a hegygerincek és egyéb terepakadályok a hullámokat elhajlítják, másrészt az egyenetlen terep (pl. vízfelület felett a hullám) befolyásolja a reflexiós jelenségeket. Mivel az elektromágneses hullámok töréséről és szórásáról van szó, általában nem elégséges a geometria optikai törvényeit alkalmazni, az elméleti tárgyalást a hullámoptika (diffrakció elmélet) szerint kell végezni. Ennek részletezésére ezen dolgozat keretein belül nincs mód, ezért csak utalni tudok az irodalomra.


Ionoszferikus hullámterjedés


A hullámterjedés tárgyalásának utolsó alfejezetében essen szó az ionoszférában végbemenő folyamatokról.
A rövidhullámok a húszas évek elején kezdődő felhasználása során kitűnt, hogy ezekkel sokkal nagyobb távolságok hidalhatók át, mint a hosszú- és középhullámokkal. Ezeket a hullámterjedési jelenségeket nem lehetett az addig megismert elméletekkel megmagyarázni. Kenelly és Heaviside fedezték fel, hogy a légkör felső rétegeiben egy vagy több vezető rétegnek kell lennie, mely az antenna ferdén felfelé irányuló sugárzását visszaveri a Föld felszínére.
Az ionoszféra befolyással van a közép-, sőt a hosszúhullámok terjedésére is, sőt lehetőséget ad nagy távolságú ultrarövid hullámú összeköttetések létesítésére.

A felső atmoszféra vezetővé válását az igen kis nyomású levegő ionizálódásával magyarázzák. Éppen ezért hullámterjedési szempontból leglényegesebb a légkör iontartalma. Ha a levegő molekulái, illetve atomjai elektromossá válnak, ionizált állapotról beszélünk. Ha valahonnan egy foton érkezik az atom közelébe és olyan közel kerül az atommag (proton) körül keringő valamelyik elektronhoz, hogy taszító erejével el tudja távolítani protonjától, az elektronját veszített proton pozitív ionná válik. Negatív ion úgy keletkezik, hogy az előbbi módon leszakadt elektronok mozgásuk közben nekiütődnek egy molekulának, vagy molekulacsoportnak és rájuk tapadnak.
A Nap ibolyántúli sugárzása a gázok molekuláiról elektronokat szakít ki, miáltal a magas légkörben szabad elektronok és ionok keletkeznek. Ez meghatározott hullámhosszúságú sugárzás elnyelésével jár. A szabad pozitív ionok ugyanakkor vonzzák az elektronokat és ha közelükbe kerülnek, újból elfogják azokat. Ezáltal egy állandó visszaalakulási folyamat (rekombináció) áll elő és az ionizáció mértéke, vagyis a térfogategységben levő szabad töltéshordozók száma csak addig nőhet, míg a térfogategységben másodpercenként keletkező ionok száma nagyobb a másodpercenként eltűnő ionok számánál.

Az ionoszferikus hullámterjedésre hatással van a Föld mágneses tere, mivel megváltoztatja az elektronok és ionok mozgásirányát; a sarki fény, melyet az ionoszféra fokozott ionizációja kísér; a Nap, a napfolt-ingadozások és a napkitörések által, amikor is megnövekszik az ultraviola és a lágy röntgen sugárzás, fokozva ezzel az alsó rétegek ionizációját; valamint a nem szabályos ionizációt előidéző tényezők, úgymint a meteoritok atmoszférába történő bejutása és a zivatarok alkalmával keletkező légköri elektromosság. Mindezek közül legjelentősebb a Nap ibolyántúli sugárzása által előidézett ionizáció.

Az ionoszféra hullámterjedési szempontból veszteséges közeg, azaz csillapító hatása van az elektromágneses hullámokra. Tökéletes reflexió (veszteségmentes visszaverődés) tehát a valóságban nincs. Az ionoszferikus csillapítás fizikai magyarázata a következő: a rádióhullámok az elektronokat rezgő mozgásba hozzák. Ezek véletlenszerűen ütköznek semleges gázmolekulákkal és ionokkal. Az ütközések alkalmával elveszítik rezgési energiájuk egy részét. A hullámok hosszegységre eső abszorpciója az ütközési frekvenciától és az elektronkoncentrációtól függ, melyek mindegyike a Föld feletti magasság függvénye. Matematikai levezetés nélkül: a csillapítás a frekvencia növekedésével csökken, másrészt az elektronkoncentrációval és az ütközési frekvenciával egyenesen arányos. Tehát az energia egy része elvész, míg egy újabb része keresztülhatol az ionizált rétegeken, és kijut a világűrbe.


VLF


Very Low Frequency, igen alacsony frekvenciák. A felületi hullámok igen nagy távolságokra terjednek. A legalsó ionoszféra rétegről visszaverődnek, mintegy hullámvezetőben terjednek, amelynek falait a föld és az ionoszféra alkotják. A többszörös visszaverődésnél azonban figyelembe kell venni, hogy minden ionoszferikus és minden földi visszaverődés veszteséggel jár, vagyis a belső energia nem verődik vissza teljes egészében.
További jelenség a fading1. VLF esetén fading jelenségek a felületi hullámok viszonylag magas térerőssége miatt úgyszólván nincsenek. Az adótól kiindulva a terjedés határáig a vétellehetőségek folyamatosak.


LF


Low Frequency, alacsony frekvenciák, hosszúhullámok. Nagyjából ugyanolyan tulajdonságúak, mint az igen alacsony frekvenciák (VLF), azonban a frekvencia növekedésével a felületi hullámok hatótávolsága lényegesen csökken. Fading-jelenségek ritkák, és általában nem nagy mértékűek. Használatuk szintén megbízható összeköttetést jelent a hullámterjedés határáig. Hátrányuk a magas légköri zavarszint. Antennáiknál probléma a nem elég magas hatásfok. MF: Medium Frequency, közepes frekvenciák, középhullámok. Komoly szerepük van a rádiós műsorszórásban és a rádiónavigációban. A középhullámoknál igen kellemetlen fading- ek léphetnek fel.


HF


High Frequency, magas frekvenciák, rövidhullámok. A rövidhullámú sávban a felületi hullámok terjedése már igen rossz és ezért kevés kivételtől eltekintve nem szokás a rövidhullámokat kis távolságra alkalmazni. A rövidhullámok igazi felhasználási területe közép- és nagy távolságok áthidalása (400km-en túl) a térhullámok segítségével. A fading- jelenségek rövidhullámokon igen gyakoriak és nagymértékűek.


VHF


Very High Frequency, igen magas frekvenciák, ultrarövid hullámok. Ebben a sávban a terjedés már jellegzetesen optikai, az adótól a vevőhöz csak az adóantennától közvetlenül eljutó, illetve a talajról tükrözött hullámok kiegészítve a refrakció jelenségével adják az összeköttetés útját. A hatalmas sávszélesség miatt ultrarövid hullámokon alkalmazható a televízió és frekvencia modulált műsorszórás, illetve a távbeszélő üzem. (Fading: „elhalkulás”. Ennek rövid magyarázata a következő (részletesen lásd később): a távoli rádióadások vételekor a vevőkészülékben előálló hangerőingadozás. Okai közül a legjelentősebb az interferencia-jelenség, mely az elektromágneses hullámoknak az ionoszférán történő visszaverődése következtében lép fel.)


UHF


Ultra High Frequency, ultra magas frekvenciák és...


SHF


Super High Frequency, szuper magas frekvenciák, mikrohullámok. A terjedés itt már teljesen mentes az ionoszférától, azonban mind inkább érvényesülnek a troposzféra meteorológiai változásai. Ilyen például az esőcseppekről történő hullám visszaverődés, illetve a különböző hullámterjedési zavarok. Az igen kis hullámhosszak különleges nagy irányítású antennák alkalmazását teszik lehetővé és pedig olyan kis méretekben, hogy azok repülőgépeken, hajókon is könnyűszerrel elhelyezhetők. A kisugárzott energia nagymértékű fókuszolása lehetővé teszi azt, hogy két pont között igen kis energiával tudunk biztos összeköttetést teremteni. A mikrohullámok bő lehetőséget nyitnak a rádiónavigáció alkalmazására, elsősorban radar készülékek terén.


EHF


Extra High Frequency, extra magas frekvenciák.





Forrás: Karl Rothammel: Antennakönyv


Vissza a CIKKEK oldalra